Sétálni jó dolog. Ragyogó tavaszi napsütésben, amikor a szellő lengedez, különösen kellemes.
Nemcsak a testet, de a lelket is felfrissíti.
Kipihentté tesz.
Mindezt persze csak akkor, ha nem egy két éves gyerekkel teszed.
Abban az esetben nyugodtan felejtsd el a pihenést.
Pannika két éves múlt, és sétál. Az oviba az út oda-vissza több, mint három kilométer, ami egy kicsi lánynak gyalog, lássuk be, elég sok.
Mindenesetre Panni hősiesen elindul.
Nem. Természetesen nem hajlandó babakocsiba ülni.
Ő már nagylány, azért azt mutatni kell. Ha benne ül a kocsiban, akkor senki sem fogja tudni.
Gyalog indul neki.
Mivel nagylány, anya kezét sem hajlandó megfogni.
Mit megfogni?
Mellette menni sem nagyon akar.
Anya hiába kéri szép szóval, hiába kéri mérgesen, Panni csak ingatja a fejét, és közben rá sem néz anyára.
Nem akarja a vádló tekintetet magán tudni. Inkább oldalra néz, mintha semmiről sem tudna. Úgy ballag anya mellett.
Panni gyakran lemarad anyától. Mindig talál valami érdekeset.
Néha egy-egy virágon akad meg a szeme, ilyenkor közelebb megy, megszagolja. A virág szépsége gyakran rabul ejti, ilyenkor csak nézi, és csodálja, hogyan alkothatott a természet ilyen gyönyörűséget. Megbabonázva bámulja a virág színét, a szirmok tökéletességet, a levelek rojtozatát.
Anya pedig hősiesen kivár.
Egyelőre legalábbis.
Van olyan eset, amikor Panni bogarat talál. Ilyenkor jó közel hajol, és próbálja megállapítani, hogy az említett "egyén" vajon melyik törzs, melyik fajtájába tartozik.
Mivel Panni nem rovarkutató tudós, nincs tisztában az összes bogárfajtával, így ez a művelet általában hosszabb ideig tart, mint egy szakembernek. Megvizsgálja a bogár méretét, a színét és a mintázatát, a csápok hosszúságát, végül megnézi, milyen hosszúak a lábai. A végére általában összeáll a kép, és Panni büszkén jelenti ki a megoldást:
- Anya nézd! Bogár - mondja, és rendkívül elégedett, hogy ilyen hatalmas felfedezést tett.
Anya megdicséri, és kéri, hogy egy kicsit igyekezzenek, mert soha nem fognak odaérni Dodóért az oviba. Panni ilyenkor bölcsen bólint, futni kezd, de a hatalmas lelkesedés csak addig tart, amíg meg nem pillant valamit, ami jóval érdekesebbnek bizonyul az anya által ígért programnál.
Ilyenek az apró, fehér kavicsok.
Pannika nagyon szereti őket.
Leguggol, majd szemezgetni kezdi őket, egyenként.
- Tic-tac, anya! - mosolyog, miközben ragyognak a szemei.
- Nem Pannika, ez nem cukorka. Ezek kavicsok - válaszolja anya, és megfogja a kezét. - Gyere kérlek, mert elkésünk!
- Jó anya, jó - bólint Pannika, majd megtesz 2-3 métert. Ezután kiszabadítja a kezét.
- Nézd anya! - guggol le újra. - Tic-tac.
- Pannika! Ez nem Tic-tac. Ezek apró kavicsok. Nem szabad őket megenni.
- Anya! Tic-tac - mérgelődik Panni, és hogy nyomatékosítsa a mondandóját, felmarkol egy adag kavicsot. - Nézd! - nyújtja előre a kezét. - Ehetem? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Pannika. Nem eheted! Tegnap megettél több, mint egy fél dobozzal. Az bőven elég volt. Ez pedig egyébként sem cukorka.
- Nem anya, nem - rázza meg a fejét Panni, kiejti kezéből a kavicsokat, és sértődötten elindul. Rá sem néz anyára.
Rosszul esik neki, hogy anya felemlegeti az előző nap délutánját, amikor néhány percre ott maradt a táskája az asztalon. Ő természetesen kíváncsi volt a táska tartalmára. Volt benne a pénztárcán, az iratokon és néhány sminkkelléken túl egy doboz apró fehér cukorka is. Természetes, hogy megkóstolta. Mégis mit várt anya? Ő még csak kétéves, és mint minden kétéves, kíváncsi is.
A cukorka finom volt. Bár kicsit mentolos volt, kicsit csípett, de azért megjárta.
Éppen azon gondolkodott, hogy ehetne még egyet, amikor mozgást hallott, tudta, hogy anya nemsokára visszatér, és a cukros dobozt elveszi tőle. Persze, hogy be kellett biztosítania magát. És egyébként is, csak fél doboznyit töltött be a szájába. Nem ette meg az egészet, gondolt anyára is. És ma délután mit kap vissza? Hogy megevett fél dobozzal. Arról szó sem esik, hogy hagyott is egy féllel. Néha anya olyan igazságtalan tud lenni - gondolja, de azért szedi a lábacskáját közben, mert tudja, hogy oda kell érni az oviba.
Az elhatározás egészen a következő sarokig tart, ahol Pannika meglátja a játszóteret. Nagyon szeret hintázni. Félve anyára tekint, hogy kifürkéssze a szülői szándékot, de anya még csak pillantásra sem méltatja a hintát. Megy, egyenesen előre. Mintha a játszótér ott sem lenne.
- Hinta palinta, anya - mutat Pannika a játszótér fel.
- Most nem hinta palintázunk Pannika. De, ha ügyesen és gyorsan jössz, akkor hazafelé bejöhetünk, jó? - ajánlja fel anya.
Pannika megfontolja, hogy számára mennyire előnyös az együttműködési megállapodás, és mivel semmilyen buktatót nem talál benne, beleegyezik.
Ezután sietni kezd. Annyira rohan, hogy anyának majdnem szaladnia kell mellette. Hiába mondja, hogy ne szaladjon, ő csak megy előre, semmivel nem törődik.
A játszótérért mindent - gondolja.
Most már nem érdekli őt sem fű, sem fa, sem virág. Semmi sem.
Egészen a következő sarokig. Ahol az egyik ház elé épp egy teherautónyi sódert öntöttek.
- Azért vannak még csodák a játszótéren kívül is- gondolja Panni, és leguggol a kupac mellé.
